Részlet Tvrtko Tizenkét pokoli történet c. könyvéből. Kicsit hatásvadász, meg a negyed órával igencsak nagy ferdítés, de itt a Pripjatyról szóló rész:
"Egyszer csak amikor a dombhullámok között a terep egy hosszabb szakaszon síkra vált, elővillan a ködből a Pripjaty folyó,partján a világ legfertőzötteb városával Pripjattyal. A kihalt betonrengeteg,amelyben egykor 53000-en laktak,mindössze néhány kilóméterre van Csernobiltól,illetve magától az erőműtöl.A várost a reaktornál dolgozók családjainak építették a semmiből,a puszta közepén,s innen utaztak az emberek közeli munkahelyükre,napü mint nap autóbusszal. Egy útelágazáshoz érünk,itt kellene eltérnünk Csernobil felé.
Vologya vállára teszem a kezem.
- Be akarunk menni Pripjatyba - mondom halkan.A sofőr hirtelen a fékre tapos és nagy zökkenéssel megáll. Hátratolja fején a sapkát és nagyon lassan a kísérőnkhöz fordul.
- Mit akarnak ezek? - kérdezi mert angolul tett kijelentésemből a város nevét azért megértette. - Pripjatyba menni?
Vologya vastag szája eröltetett vigyorra húzódik: - Áh csak vicceltek. - És rámnéz. De a mosolya egy pillanat alatt eltünik,mert láthatja rajtam viccről szó sincs. Hallgatunk. Mit mondhatnék neki még? Hogy oda kell mennem ahova más nem megy vagy nem mehet? Vologya elsápad,nagyot nyel és végre rászánja magát,hogy olyan nyíltan és őszintén beszéljen ahogy már az elejétől fogva kellett volna.
-Kizárt,hogy bemenjetek ide - monjda - Nem élitek túl! Veszélyesebb magánál a reaktornál is,mert ide fújta a szél a rádióaktív felhőt és itt is esett le belőlle a csapadék.
- Be kell mennünk. Mondom határozottan.
- Engedélyetek sincs rá! - próbál visszatartani. - Nem filmezhettek akármit,csak amire papírotok van!
- Nincs kikötve az engedélyben,hogy Pripjatyba nem mehetünk!
- A rohadt életbe,fiatal ember vagy!
- Forgatnunk kell a halott városban Vologya!
Kolja is belehalt Pripjatyba. A legjobb barátom volt oda osztották be négy évre szolgálatra.
- Szolgálatra?
- Akkor még őrizni kellett az értékeket, mert az emberek nem törödtek a sugárzással és besurrantak lopkodni. Azóta sokan belehaltak a sérüléseikbe, a tolvajok pedig nem merik átlépni a zóna határát. És Vologya elmeséli barátja brutális halálát. Elmondja,hogyan szenvedett Kolja,hogyan jelentek meg két éve az ököl nagyságú tumorok a tüdején és a vastagbelében,hogyan üvöltött hónapokig a fájdalomtól,és hogyan talált rá éppen Vologya a kamrában,amint egy ruhaszárító kötélen lógott felakasztva.
- Sosem felejtem el - mondja fiatal tolmácsunk. - A szeme nyitva volt...
Elhallgat. Aztán ránknéz,és rekedten így szól:
- Jól van. Ti tudjátok. Bemehettek de nélkülünk. Mi visszamegyünk és egy kevésbé szennyezett helyen várunk rátok. Elmondja oroszul Vaszim Petrovicsnak,hogyan döntött. A sofőr dühös de szó nélkül beindítja a motort,és gázt ad. Hamar föltünik a drótkerítés,mögötte pedig a paneltenger. A látvány kelenföldre emlékeztet. Ilyesmi fogadja az embert ha Pécsről Budapestre érkezik. Ahogy közeledünk megint hallom,érzem,mintha zihálnának,osonnának és suttognának a közelünkben. Gábor azt mondja, ő semmit sem hall és viccelődve kérdezi: - Mi van kopogtat nálad a tulvilág?
Aztán a drótkerítéshez érve elkomorul az ábrázata és keserűen fordul felém.
- Ez az egész út egyfajta választékos és fondorlatos kínzás számomra,tudod,kispribék?
Bólintok. Nagyon becsülöm.
Kiszállunk.
- Negyed óra mulva itt találkozunk oké? - szólok vissza a kocsiba.
A sofőr nem néz ránk csak dühösen megrázza a fejét.
- Renben! - válaszol Vologya. - Pontosan tizenöt perc múlva itt leszünk.
Egy pillanatra átvillan rajtam,hogy mi lesz velünk,ha esetleg késnek vagy egyszerűen itt hagynak bennünket,de aztán elhessegetem a gondolatot. Menni kell nincs más választásunk.
Gáborhoz fordulok.
- Figyelj! Elindítom a stoppert. A térkép szennyezettségi adatai és a professzor számításai szerint tehát negyedóránk van egy másodpercel sem több. Vedd fel a maszkot és gyerünk!
Az első amit meglátunk egy ház falára festett hatalmas transzparens: " Leninnel a Pártért,A Népért,A szovjetunióért!" Széles sugárút vezet a toronyházak közé. Oldalt elhagyunk egy gazokkal borított játszóteret,a körhintát szétrágta a rozsda, a homokozót fekete sár lepi be. Eszembe jut az archivumban látott film amit a szovjet tévében vetítettek egy hónappal a katasztrófa elött Pripjatyról a "szocialista mintavárosról". A képeken derüs háziasszonyok várták hancurozó kisgyermekeiket az iskolánál,miközben férjeik fáradtan de az elvégzett munka örömétől boldog szívvel érkeztek haza a várostól kőhajításra lévő szocialista büszkeségtől a csernobili atomerőműtől. Legalábbis a film szerint. Jobbra elhagyjuk a romokban heverő "Dicsőség" nevü éttermet,mögötte távolabb óriáskerék magasodik,a lábánál céllövölde. Még látszanak a hurkapálcikák,tetejükön valaha plüssállatkák ülhettek mostanra néhány színes rongycsomó maradt az ügyesen célzók ajándékaiból. Gábro Filmez. Maszkban rohanás közben. Annak idején vadaspark volt az oriáskerék mögött,a karámok még most is állnak de a robbanás után szélnek eresztették az állatokat. Vologya említette,hogy néha föl-föltünnek a zónában különös alakú leromlott állapotú teremtmények, amelyeket valaha bölénynek meg tevének neveztek. Megtorpanok az egyik húszemeletes előtt. - Gyerünk! - lihegem, és belököm az ajtót. Megvetemedett postaládák és szétmállot mennyezet fogad, a kitört ablakon keresztül átsüvít a szél a lépcsőházon. Megiramodunk felfelé,nem merek a dóziméterre nézni. A kilencediken egy lakás tárva nyitva (azért itt megjegyezném,hogy a filmen a naplóban azt a "tárva-nyitva" lévő ajtót Tvtrko igen határozott rúgással berugta.

) Belépünk kifújni magunkat. Elrettenve nézünk körül,mintha csak egy Csipke-rózsika álomba léptünk volna. Mindent úgy találunk ahogy szaladtukban itt hagyták az ekkor itt lakók,csak az enyészet fészkelte be magát a tárgyakba. A szekrények fiokók kiborogatva,az ágyon bőrönd, a földön hirtelen pakolás jeleiként,ruhadarabok,könyvek,edények. Két órájuk volt elhagyni a várost. Nem sok. Milyen soknak tűnhet néha két óra. És milyen kevés amikor az embernek rohannia kell a halál elől! A fürdőszobában rotha fogkefe,fonnyadt szappan,a konyhában nyitva a hütő ajtaja,benne a megkezdett dzsemen vastag penész. A kisszobában rácsos gyerekágy,szemben íróasztal,a tetején nyelvtankönyv,teljesen szétázva már a törött ablakon becsurgó esővíztől. Az asztalon a terítő lebomlott,egy széken kenyérformájú penészgombolyag fehérlik összezsugorodva. A tizenöt éves álom alatt a színek és az anyagok egyaránt megváltoztak: ami rózsás volt az most sárga fényű,vagy homokszínű,ami törékeny és áttetsző lehetett az most kérgessé vastaggá durvává vált. Hat mikrosilvert mutat a dóziméter. Egymásra nézünk Gáborral,aztán rohanni kezdünk fölfelé. A tetőre lépve teljes életnagyságban tárul elénk a város,és elöször látjuk magát a nem túl messzi erőművet is.Kamerával a kihalt utcákat pásztázzuk,aztán egyszercsak megfagy ereinkben a vér.Odalent a mélyben a néhai mozi elött egy barna foltot látunk mozogni. Nem tudjuk pontosan megállapítani mi is az pontosan. Aztán ahogy közeledik,kiderül,hogy egy kutya lohol a néptelen panelerdőben,céltalanul de mégis elszántan,mintha keresne valamit.Elképedésünkből a sugárzásmérő sivítása ráz fel minket.A műszer az egészségügyi határérték ötvenszeresét mutatja.Futni kezdünk lefelé,négyesével vesszük a lépcsőket,mire kiérünk az épületből az állatnak már hült helye. Hatalmas sprintet vágunk ki a találkozópontig Vologyáék már ott várnak minket. Behuppanunk a moszkvicsba lerántjuk a maszkunkat,és percekig fulladozva kapkodjuk a levegőt.A dóziméterre pillantok. 22 mikrosilver sugárzást kaptunk Pripjatyban."